Oiolosselôte - Genesis 33

Harmincharmadik fejezet

Kibékülés Ézsaúval

"Jákób pedig felemelé szemeit és látá, hogy ímé Ézsaú jő vala, és négyszáz férfiú ő vele; megosztá azért a gyermekeket Lea mellé, Rákhel mellé, és két szolgálója mellé. És előreállítá a szolgálókat és azok gyermekeit, ezek után Leát és az ő gyermekeit, Rákhelt pedig és Józsefet leghátul."
(1Móz 33: 1, 2)

Mennyire látszik ebből az elrendezésből, hogy szívéhez milyen sorrendben állnak közel szerettei. Azt gondolnánk, hogy számára a családjának minden tagja egyformán kedves. Ez valójában így is van; mégis a szív oly tényező, amely képes különbséget tenni szép és szép között, kedves és kedves között. Bizonyára fordítva állatta volna sorba őket abban az esetben, ha dicsekedni akart volna velük. Most azonban veszéllyel állatta őket szembe.

"Maga, pedig előttök megy vala, és hétszer hajtá meg magát a földig, amíg bátyjához juta."
(1Móz 33: 3)

Az alázatnak (és a félelemnek) micsoda nagyszerű példáját látjuk. Ismét a hetes szám, a szellemi teljesség jele bukkan föl. Jákób tökéletes szellemi tisztánlátással járul bátyja elé. Az ő szándéka tiszta. Csupán bátyja szándékával nincs tisztában, hisz ő nem szellemi, hanem elsősorban földi gondolkodású. Így haragjától jogosan tart. Ennek ellenére találkoznia kell vele. Ezt diktálja a lelkiismerete, és a Teremtője útmutatása, vagy ha úgy tetszik: parancsa is. Ezt a találkozást neki kell megélnie, hogy érzelmileg még inkább erőt nyerhessen annak tisztaságából, szentségéből.

"Ézsaú pedig eleibe futamodék és megölelé őt, nyakába borúla, s megcsókolá őt, és sírának."
(1Móz 33: 4)

Íme Ézsaú bűnbánata. Amikor hírét vette, hogy öccse jön meglátogatni őt – mint földi gondolkodású ember –, háborgó lélekkel indult elébe. Nem véletlen vitte magával négyszáz, harcig felfegyverzett harcosát. Akár azt is hihette Ézsaú, a huszonegy évvel korábbi történések eredményeként, hogy Jákób most erővel és hatalommal készül elvenni tőle a vagyonát, jussát. Az ugyanis továbbra is megilleti őt. A négyszázas számnak itt is totális tisztító, vagy irtó hatása lehetett volna – valójában Jákób lelkében ki is váltotta ezt a hatást. Ézsaú számára viszont egy totális földi fizikális erőnlétet, erőfitogtatást jelentett. E nélkül csupán egy nagyra nőtt kisfiú lenne. Jákób lelkében véghez is vitte e sereg híre azokat a változtatásokat, belső tisztító csatározásokat, megelőző intézkedéséket, és más döntéseket, melyeket e nélkül nem tett volna meg. Félelemmel és hittel töltötte meg elméjét és szívét. Ezzel újra földi életünk jelentőségére utalok. Az égben elegendőknek bizonyulnának a szavak, dallamok; itt azonban meg kell élnünk életünk történéseit, gondolataink cselekményeit.

"És felemelé szemeit s látá az asszonyokat és a gyermekeket, és monda: kicsodák ezek teveled? Ő, pedig monda: a gyermekek, kikkel Isten megajándékozta a te szolgádat. És közelítének a szolgálók, ők és gyermekeik és meghajták magokat. Elérkezék Lea is az ő gyermekeivel, és meghajták magokat; utoljára érkezék József és Rákhel, és ők is meghajták magokat."
(1Móz 33: 5-7)

E sok alázatos megnyilvánulás hatására elpárolog Ézsaú haragja, melyet öccse ellen táplált. Örült végre, hogy láthatja őt. Csodálkozva tapasztalja, hogy csöndes, jámbor ember létére ily állatsereglettel és ekkora családdal rendelkezik. Természetesen Jákób családjának tagjai is követik atyjuk alázatos eljárását, s így mutatkoznak be Kánaán-béli nagybátyjuk előtt.

"És monda Ézsaú: mire való ez az egész sereg, melyet előltalálék? És felele: hogy kedvet találjak az én uram szemei előtt."
(1Móz 33: 8)

Hogy is fejezte ki magát Jákób: 'hogy kedvet találjak az én uram szemei előtt'? Ez egy fontos gondolat annak megértéséhez, hogy Isten szolgálata közben hogyan tudjuk megbékíteni Őt, akit egykor elhagytunk a vágyainkat követve. Ahhoz, hogy szerencséssé tegyük utunkat, amelyen viszontlátjuk Őt, szükséges, hogy előttünk haladjanak Neki végzett szent szolgálataink seregei. Azok a tettek és gondolatok, amelyeket Neki, és csak Neki szántunk. Ezek jelzik ugyanis bűnbánatunkat, s keltenek értékelést az Ő szemeiben irántunk. A leendő paradicsomi építkezéseket tehát ilyen ajándékokként kell felépítenünk, s találkozásunk előtt felajánlanunk neki. Annak hibás elemeitől meg kell szabadulnunk, s a tökéleteseket lábai elé kell helyeznünk.

"És monda Ézsaú: van nekem elég, jó öcsém, legyen tiéd, a mi a tiéd."
(1Móz 33: 9)

Ugyanezt mondaná nekünk a Teremtő. Van Neki elég az emberi jó cselekedetekből. Nekünk viszont az a célunk, hogy mások mellé minket is a keblére fogadjon. Ezért, amit Neki szánunk, azt nem tehetjük hiábavalósággá. Jákób a példa erre.

"Monda, pedig Jákób: ne úgy, kérlek, hanem ha kedvet találtam szemeid előtt, fogadd el ajándékomat az én kezemből; mert a te orczádat úgy néztem, mintha az Isten orczáját látnám, és te kegyesen fogadál engem. Vedd el, kérlek az én ajándékomat, melyet hoztam néked, mivelhogy az Isten kegyelmesen cselekedett én velem, és mindenem van nékem. És unszolá őt, és elvevé."
(1Móz 33: 10, 11)

Íme, így kell. Amit ajándékba szántunk, az nyilván olyan válogatott tökéletesség, amely az Urat illeti. Szükségünk van rá, hogy elfogadja tőlünk. Erre a párhuzamra utal Jákób is. Ézsaúra istenként tekint, hisz pontosan tudja, hogy ezzel a találkozással valójában Teremtőjével való kapcsolatának egy újabb állomásához érkezett. De ezt a kapcsolatot velünk, földi emberekkel hogyan tudná a Teremtő a leghatékonyabban érzékeltetni, mint az emberekkel való kapcsolatunkhoz hasonlítva azt. Jó tetteinkkel Neki végzett szent szolgálatunkat hogyan tudná legjobban érzékeltetni, mint a birtokunkban lévő javainkkal (birkákkal, kecskékkel… stb.). A szóban ez a csodálatos: mindig sokkal több van mögötte, mint amit valójában jelent, mutat.

"És monda: induljunk, menjünk el, és én előtted megyek. Felele néki Jákób: az én uram jól tudja, hogy e gyermekek gyengék, és hogy szoptatós juhokkal és barmokkal vagyok körűl, a melyeket, ha csak egy napig zaklatnak is, a nyájak mind elhullanak. Menjen el azért az én uram az ő szolgája előtt, én is elballagok lassan, a jószág lépése szerint, a mely előttem van, és a gyermekek lépése szerint, míg eljutok az én uramhoz Széirbe."
(1Móz 33: 12- 14)

Ismét egy nagyszerű tanítás. Ismét fizikális tárgyakkal, élőlényekkel szemlélteti a Teremtő a szellemi és lelki tendenciák hatékony terjedését, előrehaladását. Ha egészséges oktatást, útmutatást ültetünk el e világi gondolkodású egyének fülébe és szívébe; nem várhatjuk el tőlük, hogy azokkal a gondolatokkal rögtön olyan hatékony tetteket hajtsanak végre, mint azok, akikben már megértek, döntések sorozatává fejlődtek e szavak. Célszerű csupán az ő járásuk szerint vezetni, terelni őket, különben kétségbeesnek, széthullanak.

"És monda Ézsaú: hadd rendeljek melléd néhányat a nép közűl, mely velem van. S ez monda: Minek az? Csak kedvet találjak az én uram szemei előtt. Visszatére tehát Ézsaú még az nap az ő útján Széir felé."
(1Móz 33: 15, 16)

Ézsaú a szemléltetést jól megértette (bár mögé nem láthatott), s ezt bizonyítva, segítséget kínált öccsének, hogy továbbhaladását zavartalanná tegye. Jákób azonban nem szeretné még jobban elkötelezni magát bátyja felé, hisz tudja, annak később olyan ára lenne, amit nem szívesen fizetne meg. Másfelől viszont örül lelki békéjének; nem akarja most ezt a nyugalmat idegen katonákkal háborgattatni. Idáig is szerencsésen eljutott. Innen egyébként is bátyja katonái őrzik az országot. Így nyugalma biztosított. Így nem terheli sem a saját lelkének nyugalmát, sem bátyját fölöslegesen, a szükségesnél jobban.

Jákób letelepszik Sekhem mellett

"Jákób pedig méne Szukkóthba és építe magának házat, barmainak, pedig hajlékokat csinála, s azért nevezé a hely nevét Szukkóthnak."
(1Móz 33: 17)

Jákób végül is nem marad bátyjánál Edomban, hanem továbbvándorol, vissza Mezopotámia felé. A két féle életmód nem férne meg Széirben, Edóm területén. Egy mezopotámiai területen szándékozik magának házat építeni, és letelepedni. Ám idővel rájön, hogy neki nem Mezopotámiát kell lakhelyül előkészíteni Isten népe számára; a bátyja viszont ezt a célt biztosan nem fogja megvalósítani. Saját életútja, környezetéhet fűződő elmebeli s érzelmi viszonya, tudása, és Istenével való kapcsolata mind-mind arra kell, hogy tanítsák őt, hogy különleges küldetésben van. Ezért vissza kell térnie atyja földjére, s ott folytatni azokat az előkészületeket, amelyeket Izsák a kora miatt félbehagyott. Ő a Vérvonal örököse, s a megmentési lánc következő láncszeme.

"Annakutána minden bántás nélkül méne Jákób Mésopotámiából jövet Sekhem városába, mely vala a Kanaán földén, és letelepedék a város előtt. És megvevé a mezőnek azt a részét, a hol sátorát felvonta vala, Khámornak a Sekhem atyjának fiaitól száz pénzen. És oltárt állíta ott, és nevezé azt ily névvel: Isten, Izráel Istene."
(1Móz 33: 18- 20)

Visszatért tehát arra a földre, amelyre annak idején atyját küldte a Mindenható. Ám nem ment el az edomi hegyekig; lenn, a síkon telepszik le bántódás nélkül. Itt egy darab földet vásárol, és oltárt épít rajta. Ezek az oltárok és emlékhelyek fogják jelezni a továbbiakban azt a területet, amelyet Izrael Istene kijelölt számukra. Még sok ilyen lesz a későbbi korok során a Vérvonal más láncszemei által.
A paradicsomi előkészületi munkálatok során is a föld több pontján fogjuk emelni ezeket az emlékhelyeket és oltárokat. Vagyis olyan gazdasági és ideológiai gócpontokat alakítunk ki, amelyek munkánk eredményeiből fakadnak, s Teremtőnk lábai elé kívánunk helyezni.